-Mire gondolt, amikor maga után becsukta a Ferencváros öltözőjének ajtaját?
– Iszonyúan rossz érzéseim voltak – mondta Takács Ákos. – Sokáig bent toporogtam a srácok között, üldögéltem a jól megszokott helyemen, néztem, ahogy a mérkőzés után boldogan lehuppannak a székükbe. Néhány percig beszélgettünk, aztán egy idő után nem volt más választásom, erőt vettem magamon, és kiballagtam az előtérbe.

– Azért ne mondja, hogy nem volt más választása. Fel sem vetődött önben, hogy maradjon az Üllői úton?
– Százszor, sőt ezerszer is átgondoltam a dolgot. Napokig őrlődtem, mit tegyek, menjek vagy maradjak. Végül a szívem helyett az eszemre hallgattam. Ezúttal racionálisan kellett döntenem.

– Mi volt az a fő szempont, amely miatt végül a távozás mellett döntött?
– Egyértelműen a családom. Sajnos az utóbbi hónapok bizonytalansága után nem vállalhattam tovább ezt a helyzetet. Természetesen a Ferencváros vezetőitől is kaptam ajánlatot, kértek, hogy maradjak, de sajnos nem láttam a garanciát arra, hogy ezt a pénzt meg is kapjuk. Azt hiszem, éppen az önök lapjában olvastam Tepszics Ignác szavait, amikor a sportigazgató úgy fogalmazott, hogy nem kicsi a kockázata annak, hogy a futballisták nem kapják meg a járandóságukat. Egy ilyen újabb idegőrlő szezonnak nem szerettem volna kitenni sem a feleségemet, sem pedig a kisfiamat. Pusztán szeretetből ugyanis nem él meg az ember.
– Hogy vette észre, a szurkolók is megértették a döntését?
– Rengeteg barátom van a drukkerek között, és örömmel mondhatom, hogy egyikőjük sem vetette a szememre, hogy cserbenhagyom a Fradit. Tisztában vannak ők is vele, hogy nem szívesen hagyom itt ezt a klubot. Higgye el, ha rendeződtek volna a körülmények, akkor számomra teljesen mindegy lett volna, hogy az első vagy a másodosztályban kell játszanom. A lényeg, hogy a Fradiban futballozhassak. Tudom, nagy szavaknak tűnnek, de életem első szakaszában megközelíthetetlennek tűnt számomra a Ferencváros első csapata. Csodáltam, tiszteltem őket, aztán egyszer csak, amikor kiderült, hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen ehhez a játékhoz, egyre közelebb kerültem ehhez az álmomhoz. Nagy dolognak tartom, hogy most, amikor szombaton kijöttem az öltözőből, többen is utánam kiabáltak: remélik, minél hamarabb visszatérek.

– Gondolom, boldogan jönne vissza...
– De még mennyire. Amint lehet, szeretnék visszatérni az Üllői útra.

– Mit kell tudni új csapatáról?
– A dán első osztály egyik sereghajtója. A Vejle az idén jutott fel az élvonalba, és az eddigi vergődés után a klub vezetői most úgy döntöttek, hogy megerősítik kicsit a játékoskeretet. Tisztában vagyok vele, hogy a Vejle nem éppen világverő csapat, de úgy gondolom, a dán első osztályban futballozni azért nem olyan rossz. A csapat célja egyelőre az első osztályban maradás, hosszú távon azonban nagyobb eredményeket várnak el tőlünk a klub vezetői. Az is fontos, hogy egy kis, ötvenezer lakosú kikötőváros csapatában játszom, ahol bőven lesz időm kipihenni a mögöttem álló idegőrlő néhány hónapot.

– Milyen poszton számítanak önre a csapatnál?
– Két napig tréningeztem együtt az együttessel, és gyorsan kiderült számomra, hogy minden valószínűség szerint a jobbhátvéd posztján fogok futballozni. Az edző boldog volt, hogy sikerült megszereznie, remélem, meg tudom majd hálálni neki ezt a megelőlegezett bizalmat.